július 10.
Marcel Proust
(Auteuil, 1871. július 10. – Párizs, 1922. november 18.)

Francia regényíró, esszéista és kritikus, 140 éve született. Elkényeztetett, gazdag fiúként nőtt fel, az anyagi gondokat sohasem ismerte. Proust ifjúkora óta irodalmi körökben élt, irodalmi életet élt. Hódolattal bámulta Anatole France fölényes műveltségét és elegáns stílusát.Proust korai elmélkedései, ifjúkori regénykísérletei alapján Anatole France megsejtette s hangoztatta is, hogy a szertartásosan jó modorú fiatalemberben igazi írói lehetőségek lappanganak. Ennek kibontakozásához szükség volt betegségének súlyosbodására, amely arra késztette, hogy visszavonuljon az olyannyira szeretett nagyvilági társaságoktól. Marcel Proust unokafivére Henri Bergson filozófus volt, aki azt tanította, hogy az idő valóságos múlásának semmi köze ahhoz a belső időhöz, a tartamhoz, ahogy az ember átéli az időt: ugyanaz a félóra, ami az egyik embernek nagyon rövid, a másiknak tűrhetetlenül hosszú lehet. Nos, Proust éppen ezt a belső időt ragadta meg regényfolyama megírásakor. Az eltűnt idő nyomában nem úgy regényciklus, ahogy azt Balzac óta az irodalom nyilvántartja. Balzacnál, Zolánál az egymás után történt események a cselekményben is egymás után következtek. Proustnál minderről szó sincs. Ez a tizenhat kötet egyetlen emlékezéssor abban a sorrendben, ahogy az emlékezőnek eszébe jut. Egy látvány vagy egy íz vagy egy illat elegendő, hogy az emlékezőnek felidéződjék valami, ami sok évvel azelőtt történt, és a felmerült emlék újabb, esetleg egészen máskor és másutt játszódó emléket idéz. A módszer tehát a szabad gondolattársítás, az asszociáció, ahogy a képek szeszélyesen, irányítatlanul kapcsolódnak egymáshoz. Az eltűnt idő nyomában nem önéletrajz, nem bizalmas vallomások sorozata, hanem regény, amelyben igen sok az önéletrajzi elem. És ahogy a különböző alakok, a különböző társaságok felrémlenek, egyre jobban vesszük tudomásul, hogy az eseménytelen életű író milyen nagyszerű megfigyelő, milyen jó emberábrázoló, milyen sokat tud a lelki jelenségek addig észre sem vett rezdüléseiről. Élete végső évtizedében már olyan túlérzékenyen beteg volt, hogy zavarta minden kívülről jövő zaj és fény, ezért otthonában bezárkózott egy parafával bélelt, minden hangot elzáró szobába, ahol rejtett világítótestek óvták látóidegét. Csak éjszakánként sétált ki a csillagos ég alá egy kis friss levegőre. Nagy művét nem sokkal halála előtt fejezte be, a végső kötetek csak a halála után jelentek meg.

Irodalom:

A dokumentumok címleírásának lekérdezése folyamatban van...

Teljes kalendárium