július 27.
Eötvös Loránd
(Buda, 1848. július 27.- Budapest, 1919 április 8.)

Eötvös Loránd 160 évvel ezelőtt, a magyar forradalom és szabadságharc évében született. Apja, Báró Eötvös József, elszegényedett arisztokrata család sarja, aki mint író és nagytekintélyű politikus a reformmozgalom egyik irányítója és élharcosa volt. A kor szelleme úgy kívánta, hogy egy arisztokrata származású ifjú, ha tanulni kíván, akkor jogász legyen. Eötvöst azonban nem kötik le jogi tanulmányai és ezért mindig szakít időt magának, hogy természettudományi előadásokra is eljárjon. Ennek ellenére befejezi jogi tanulmányait, de továbbra is leghőbb vágya, hogy "külföldi egyetemen, jó tanárok vezetése alatt" ismerkedhessék meg a természet világával és az abban ható erők játékával. 1867-ben atyai jóváhagyással véglegesen a természettudományok mellett dönt és Heidelbergbe utazik, ahol az egyetemen Kirchhoff, Bunsen és Helmholtz tanítványa. Elsősorban fizikát, matematikát és kémiát tanul. Hazatérése után, 1871. februárjában meghal atyja, Eötvös József "a legjobb és legigazibb barát". Apja halála után megpályázza a pesti egyetem elméleti fizikai tanszékén meghirdetett tanársegédi állást, melyet meg is kap. Jedlik Ányosnak, a dinamó feltalálójának nyugalomba vonulása után a kísérleti fizika professzora lett és megbízást kapott a fizikai intézet igazgatói teendőinek ellátására. 1889-ben megválasztották az Akadémia elnökévé. Közéleti tisztségei közül még meg kell említenünk, hogy 1894-ben rövid 7 hónapon keresztül vallás- és közoktatásügyi miniszter volt. Tudományos eredményeiért és tudományszervező tevékenységéért számos hazai és külföldi elismerésben és kitüntetésben volt része. Csak a legfontosabbakat említve: a francia kormány a Becsületrenddel, a magyar király a Ferenc József renddel, a szerb király a Szent Száva renddel tüntette ki. Ezeken kívül élete során még számos kisebb- nagyobb kitüntetésben részesült. Eötvös az intenzív szellemi munka mellett mindig talált időt a kikapcsolódásra, sportolásra. Rendszeresen lovagolt, nyaranta kerékpározott és szenvedélyes sziklamászó volt. Alig tizennyolc éves, amikor megmászta Európa második legmagasabb csúcsát, a Monte Rosa-t (4638 m). Hegymászó teljesítményei Dél- Tirolban annyira ismertté tették a "magyar professzor" nevét, hogy 1902-ben az egyik 2837 m magas csúcsot róla nevezték el Cima di Eötvösnek, azaz Eötvös csúcsnak. Életkorának előrehaladtával igyekezett társadalmi tisztségeitől megválni, hogy minden erejét és energiáját kizárólag kutatásainak szentelhesse. E törekvéstől vezérelve mondott le 1905-ben akadémiai elnöki tisztségéről is. Élete végén hosszantartó súlyos betegség gyötörte, de míg betegsége engedte, megtartotta egyetemi előadásait. Tudományos munkáját még betegágyán is folytatta. Utolsó kéziratát 1919. április 8-án bekövetkezett halála előtt néhány nappal küldte nyomdába.

Eötvöst tudományos kutatásaiban nem a kor divatos és zajos sikereket igérő kérdései érdekelték, hanem olyan jelenségeket kutatott, melyek annyira megszokottak, hogy a felületes szemlélő nem igen látta meg a bennük működő titokzatos erőket. Felfedezései: Eötvös törvény (összefüggés van a folyadékok felületi feszültsége és molekulasúlyuk között), az Eötvös féle torziós inga (gravitáció és a földmágnesség vizsgálata), az Eötvös effektus (a Föld forgásának egy újabb bizonyítéka, a Földön mozgó testek súlya a mozgás irányától és sebességétől függően változik).

Ars poeticáját így fogalmazta meg: "Az igazi természettudós ... örömöt talál magában a kutatásban s azokban az eredményekben, melyeket az emberiség jólétének előmozdítására értékesít."

Teljes kalendárium