Adalékok Érd-Újtelep "Sasváros" helytörténetéhez
Érd-"Újtelep", a korábban András major-nak is nevezett területen alakult ki, és a Halápy birtok
földrendezése, majd a Károlyi birtok parcellázása idején, az 1920-as évek elején kezdett
benépesedni. Kialakulását és fejlődését, a vasútállomás (Érd-nagyállomás) közelsége, és az itt
olcsón megvásárolható telkek vonzása tette lehetővé. Főleg a fővárosból vidékre települni, de
azért annak közelében maradni szándékozókat vonzotta e vidék.
Sokan, megvásárolt telkükre kezdetben csak a hétvégeken jártak ki "gazdálkodni". Később inkább
csak szerszámkamraként szolgáló alkalmatosságokat, esetleg már hétvégi ház jellegű építményeket
húztak fel, amit azután akár többszöri átépítéssel végleges letelepedésük helyéül, lakóházzá
fejlesztettek. Ez a fokozatosság volt jellemző Újtelep kialakulására, ami nem arra vall, hogy a
módosabb emberek lakták volna ezt a területet. Jobbára vonaton ingázó, a fővárosban és környékén
dolgozó munkások, kistisztviselők, közszolgálati alkalmazottak, nyugdíjasok telepedtek meg itt, és
éltek békés egymásrataláltságban.
Újtelep, mivel eléggé távol esett a község központjától, közellátását illetően önállóságra
törekedett, így szívesen és szép számban telepedtek meg itt iparosok, kereskedők. A második
világháborút követő 1950-es évek elején bekövetkezett társadalmasításig, (magánszektor erőszakos
felszámolása) e területen négy jól prosperáló és kulturált környezetű vendéglő, (ezek közül is
kiemelkedett a beszálló jellegű Szabó féle vendéglő), hét fűszerüzlet és vegyeskereskedés, két
hentesüzlet, rövidáru üzlet, trafik és zöldségáruda működött. Voltak iparosok: fodrászok, szabók,
kőművesek, asztalosok, cipészek, ács, pék, de működött itt benzinkút is, a mai Csalogány utca
sarkán Szegedi Károly kereskedő kezelésében, és rendszeres heti piaca is volt Újtelepnek.
Már a '20-as évek közepétől, Kúdó József esperes plébános közreműködésének köszönhetően, lett
Újtelepnek hat osztályos elemi iskolája, és római katolikus kápolnája. Ez idő tájt működött már
itt a Postának postaügynöksége is, majd később önálló postahivatala.
E településrészen volt téglagyárain kívül, Érd egyetlen nagyobb ipari létesítménye, a vitéz
Sima Károly tulajdonában lévő, gőz, majd később gázmotorhajtásra alakított hengermalom is. A
malmot Sima úr üzemeltette, majd később bérbe adta Müller János gazdálkodónak, aki kisebb birtokán
a Szent Imre telepen, gyümölcs és mezőgazdasági termények termesztésével is foglalkozott. ("Müller
gazdaság") Az 1935-ben Sima úr alapította malom volt alapja és jogelődje, a Varjú utcában ma is
meglévő, de 1984-ben már korszerűbben felszerelt, és gabonatárolókkal is bővített érdi malomnak.
Az akkori igényeknek megfelelően igen magas színvonalúnak volt mondható Újtelep
infrastruktúrája. Sajnos, azonban ha orvos kellett, akkor az a "faluból" jött, rendszerint
lovasfogattal, vagy később autóval. Patikaszert is a falu-központból lehetett hozni, mert
gyógyszertára Érdnek csak ott volt. Hivatalos ügyeket intézni is a faluba kellett menni, gyalog,
esetleg aki tudott kerékpározni és volt is neki, akkor hát azzal. Ma egy kis túlzással azt
mondjuk, a mostani gyerekek szinte már számítógépes ismeretekkel jönnek a világra, és
"bölcsőjükbe" is odateszik melléjük már a jogosítványt, meg a slusszkulcsot. Ám a '20-as években,
de még a '40-es években is kiváltságot jelentett a kerékpározni tudás, és státusz-szimbólumot
jelzett egy kerékpár birtoklása.
Az újtelepi ember, csak egyszerűen "falu"-nak nevezte az akkori Újfalut, a mai városközpontot.
(Hová mész? Kérdezték egymástól az emberek. "Megyek a faluba a Községházára, piacra, orvoshoz
stb.", volt rá a válasz.)
Csendes, nyugodt élet folyt itt. A hét meghatározott napjain jött az ügyeletes koldus, a
kisbíró, a sóskúti borosember, a battai halasasszony, a pilisi meszes, a felvidéki drótostót, a
fagylaltos, ahogy ez az ország más tájain is szokásban volt a háborút megelőző években, és még
azután is néhány évig. A korabeli szintű kultúra szórakoztató műfajának igényét, színesítette még
a Harkály és Csóka utcák találkozásában lévő téren esetenként sátrat verő vándorcirkusz. Ez ugyan
a környékbeli gyerekek focizási lehetőségeit néhány napra visszavetette, de kárpótlásul szolgált a
napközben megtekinthető, és mindig élményt jelentő cirkuszi vadállat sereglet látványa.
Újtelep közbiztonságát egyetlen éjjeliőr, és az Érdligeti Csendőrőrs laktanyájából időnként
kijáró járőrpár mozgása jelentette. Ám ez akkor még jónak, és elégségesnek bizonyult. Itt mindenki
ismerte és tisztelte is egymást. A '30-as évek "éjjeli-őr" fogalma, közel sem azonos a maival. Az
akkori éjjeliőr, egyik kezében petróleumlámpással, a másikban furkós bottal rótta éjnek idején az
utcákat és figyelt. Érkezését még az addig ugató kutyák is farkcsóválva köszöntötték a kerítések
mögül, és a lakosok éjszakai nyugalmán őrködő ember személyét az újtelepiek igen nagy becsben
tartották.
Hatvan év távlatából is élénken emlékezetemben őrzöm az újtelepi éjjeliőr képét, bár nevére
már nem nagyon emlékezem. Azt hiszem talán Bartalos bácsinak hívták, jóképű nagy bajuszú ember
volt. Az akkori közalkalmazott altisztek, hivatalukat nagyon komolyan vették, és esküjükhöz híven,
– a kornak megfelelő eszközökkel és lehetőségekkel – magas szintű szorgalommal, és
hivatali öntudattal áthatva látták el feladataikat.
Fejér megyében, – akkor még Érd is oda tartozott – a köztisztviselők és
közalkalmazottak úgymint: mezei csőszök, éjjeli őrök, hajdúk, vámosok, orvosok, bábák, a sebész, a
hegymester, az adószedő, a fertálymester, a jegyző, a városi tanácsos mind-mind külön szövegű,
–testreszabott – esküt tettek munkábaállásukkor. Ez volt a "JURAMENTUM DECRETALE"
(decretalis).
Mivel az előbbiekben éjjeli-őrről esett szó, a sok közül kiragadva, álljon itt az "éjjeliőr esküje", korabeli nyelvezetben írottan, ami még a '30-as években is szokásban volt.
"ÉN .......... ESKÜSZÖM, HOGY A RENDELT ÓRÁKAT KIÁLTANI, A TŰZRE ÉS ROSSZ EMBEREKRE VIGYÁZÓ SZEMMEL LENNI, ÉJSZAKA IDEJÉN NETÁN ÉSZREVEENDŐ VESZEKEDÉSEKET, VAGY EGYÉB KICSAPONGÁSOKAT TEHETSÉGEM SZERINT CSILLAPÍTANI, VAGY A KÖRÜLÁLLÁSOK MINŐSÉGÉHEZ KÉPEST, ILLETŐ ELŐJÁRÓSÁGOMNAK BE JELENTENI FOGOM, TÖBBNYIRE MAGAMAT JÓZANAN VISELENDEM, AZ ÓRÁK KIKIÁLTÁSI IDEJE ALATT IVÁS KEDVÉÉRT KOCSMÁKBA NEM MENENDEK."
A II. világháborút megelőző években, a közalkalmazottak – kisbíró, altisztek postások, stb. – igen ízléses szép egyenruhákban jártak. Sokakat talán éppen ez vonzott ilyen munkakörökbe. Emlékszem gyerekkorom egy időszakában, – felnövésem esetén – sírásó szerettem volna lenni, mert az utcánkban lakó Dudás bácsinak még az otthoni kerti munkában használt, – már kiérdemesült – egyenruhája is nekem csodaszépnek tűnt. Állami sírásó volt a Fővárosban, és neki is nagyon szép díszes egyenruhája volt. Akkoriban még Érden is így temettek. A szép, tollas sapkájuk és zsinóros, sujtásos ruházatuk miatt talán, de "gyászhuszároknak" hívták régen a temetkezési dolgozókat.
Hogy milyen volt az 1930-as évek Újtelepének fejlődési lehetősége, azt anyai nagyapám
házépítésének bemutatásával szeretném érzékeltetni.
Ő is a fővárosból jött ide, vásárolt egy telket, és lett érdi lakós. (majd élete folyamataként
magam is) Akkoriban sem volt túl könnyű a megélhetés, mégis viszonylag könnyű volt Érden
építkezni. Ezt a kedvező feltételeket kínáló építési vállalkozók tették lehetővé, akik építési
anyagtelepeket – akkor úgy mondták fatelepek – is működtettek.
Nagyapám, aki akkor még kevésbé ismert ember volt Érden, úgy döntött itt telepedik le, és
házat épít. Elment hát a faluba építési anyagok beszerzési lehetőségeiről érdeklődni. Az árak kis
mértékben különbözőek voltak, fizetése pedig szerény, lévén állami alkalmazott. Végigjárta hát a
fatelepeket tudakolva, hol lenne az anyag minél olcsóbban megvásárolható. Öt nagyobb fatelep,
"fakereskedő" volt akkor Érden. A Bruszt, a Leszt, a Burger, a Dénes és a Jungmayer cégek.
Öregemet mindenütt készséggel fogadták, hellyel kínálták, és kikérdezték építési szándékáról,
milyen, mekkora házat kívánna építeni. Azután azon mód hozzávetőleges árajánlatot is adtak, mibe
fog az neki kerülni. Nagyapám, mivel még másutt is akadt intézni valója, csak úgy két, három óra
elteltével érkezett haza, amikor is megdöbbenve látta, hogy telkére téglát raknak le egy nagy
lovas kocsiról. Kérdésére a fuvarosok, elmondták, ki küldte a szállítmányt. Kétségbeesve rohant
vissza mentegetőzve és félreértést emlegetve, hiszen ő nem rendelt, csak érdeklődött, ki sem tudná
fizetni, mivel csak elsején kap fizetést. Nem baj Mézes úr, majd ha lesz pénze kifizeti, és
remélem a többi anyagot is nálam fogja megvásárolni. Mondta a jó kereskedő hangsúlyával és
előrelátásával Bruszt úr.
Azután valóban, szép lassan érkezett a többi anyag is, felépült a családi házacska. Az akkori
építési vállalkozók, igen sok kedvezményhez juttatták az építtetőket. A "kuncsaft" (vásárló)
megszerzéséért és megtartásáért a kereskedők között nagy, de tisztességes konkurencia harc folyt.
Igyekeztek olcsóbban adni árúikat, mint a szomszéd kereskedő adná, kamatmentes hitelt is adtak, és
még fedezet igazolást sem kértek. Elég volt egy fix állami alkalmaztatás, egy állandó munkahely
megléte, és az akkor még értéket jelentő becsületszó is, a biztos fizetés fedezeteként. Az akkori
építési vállalkozók, iparosok, kereskedők, egészséges üzleti szellemének köszönhetően tudott Érd
fejlődni. Azoknak a jóvoltából, akik nem akartak minden áron azonnal meggazdagodni, miközben azért
mértéktartó tisztes haszonból, ők is szépen megéltek.
Az Újtelepen már 1924-től élénk kulturális élet is zajlott, a korabeli színvonalnak megfelelően. A lakósság később összefogott, és Csonkás János, Bús Lukács, Drevenka János, Mucsi Gergely, Diószegi János buzgólkodása folytán 1930-ban "ÉRDI ÚJTELEPI POLGÁRI OLVASÓKÖR" elnevezéssel, önképző kört alapítottak. A kör célkitűzése volt:
"a lakósok, kulturális szempontból egy helyen tömörüljenek, és az ifjúság nemes szórakoztatása."
Az olvasókörnek már megalakulásakor száztíz tagja volt, s számuk fokozatosan növekedett Kiss
Zoltán akkori iskolaigazgató nem kis érdemeként. Saját színpaduk, és könyvtáruk volt. A tagok
rendszeresen összejöttek beszélgetni, beszámolókat hallgatni, eseményeket megvitatni. Gyakran
saját maguk előadta, vagy meghívottak által előadott színielőadások, önképzőkörök számára átírt
népszínművek előadásai voltak itt. Esetenként az iskolás gyerekek fellépésével is, ahol sohasem
maradhatott el Kincses Rózsika akkori kisiskolás, káprázatos versmondó készségének prezentálása.
De voltak itt dalosestek is csakúgy, mint hazafias ünneplések, és más megemlékezések is.
Az alapítók, – akik egyben vezetőségi tagok is lettek – méltán megérdemlik
névszerinti megemlítésüket. Bár csak gyerekként, de szerencsém volt mindegyiküket még személyesen
ismernem. Alapító elnök: Kiss Zoltán iskolaigazgató (később a díszelnöki cím megtartásával
leköszönt, átadva a helyét Énekes Nándor Bszkrt. ellenőrnek). Alelnök: id. Szegedi Károly, titkár:
Mucsi Gergely, jegyző: Knapp Vince, pénztáros: Német Mihály, ellenőrök: Iványi Imre és Mézes
Lőrinc. A könyvtárat: Mózes Ferenc vezette.
Külön említést érdemel Csonkás János MÁV asztalos személye, nem kevésbé tevékenysége, aki a
nemes cél érdekében saját lakóházának egy részét engedte át a kör működéséhez, és itt létesült a
színpad is. Csonkás úr ennek az egyesületnek alelnöke, és egy évig elnöke is volt. A háború után
még egy ideig működött ez a kulturális egyesület, de aztán mint annyi minden mást, ezt is
megszüntette az új politikai áramlat.
1930-tól volt Érdnek Önkéntes Tűzoltó Egyesülete is, ennek pedig fúvós zenekara. Egy időben
vezetését az ugyancsak Újtelepen lakó Szegedi János asztalosmester vállalta, s az egyesületben sok
újtelepi lakós is tevékenykedett, köztük magam is.
Újtelep egykori dinamikus fejlődését a második világháborút követő szemléletváltás, az 1950-es évek politikája, visszavetette. Bár az óta igen sok utca létesült itt, nagyon sok ház is épült, és sok, más tájról idetelepült ember népesítette be. Érdnek ez a településrésze azonban sajnos a korábbi évek lendületéhez képest továbbfejlődni, egészen az 1980-as évek közepéig nem igazán tudott. Ennek oka volt az is, hogy az itt lakó emberek többsége vonaton ingázva Budapestre, vagy környékére járva másutt dolgozott. Keresetük után munkaadóik által befizetett kommunális adó, a munkahelyük szerinti Közigazgatási Szerveknél csapódott le, amelyből Érd nem részesülhetett. Így Újtelepre mindig kevés pénz maradt.
Újtelepnek, és az Érd "nagyállomás" 1945 előtti sajátos helyzetével kapcsolatban egy érdekes
helytörténeti adalékot említenék meg. Az állomást, – amely 1896-ban épült, és a háborút
megelőzően igen nagy teherforgalmat bonyolító objektum volt, – csak a sorompón túli
Tisztviselőtelep városrész felől lehetett megközelíteni. A vasútvonal déli oldalán ugyanis, a
sorompótól (most a vasúti híd van e helyütt) egészen a már lakatlan területen lévő kis-sorompóig
(ez ma már nincs) egy a MÁV-nál még ma is használatos típusú betonkerítés húzódott. Az állomással
szemben volt ugyan egy kulcsra zárt kapu, de az kizárólag csak akkor nyílt ki, amikor az
állomásfőnök felesége, egy málházó kíséretében – aki a bevásárló kosarat cipelte – a
boltba ment. Néha megnyílt ez a kapu még olyankor is, ha az állomás melletti uradalom (1945 után
Tsz, majd Dohánykutató) tiszttartója, Kapitány úr, puskájával a hóna alatt, szép vadászkutyája
kíséretében nyulászni indult az állomással szemközti területre, ahol akkor még búzaföld volt.
Újtelep felől az állomás épülete csak úgy volt megközelíthető, hogy az utazni szándékozó –
akárha az állomással szemben lakott is – elgyalogolt az országútig, (akkor 7 sz. műút), azon
felment a sorompón túl lévő "Állomás utcáig", (ma a Tüzép telep területe) majd azon eljuthatott az
állomás épületéig. A peronokat szigorúan csak az állomás épületéből kilépve lehetett
megközelíteni, az állomás felőli oldalon is végig kerítés, és ezen is kapuk voltak. A kerítéseket
a vasút mind két oldalán a háborút követő évek elsöpörték, lerombolták, azonban a déli oldalról,
tulajdonképpen még ma is csak így lehetne a MÁV előírásait követve szabályosan elérni az állomást.
De már azzal a különbséggel, hogy még többet kellene gyalogolni, mivel az állomáshoz vezető utca
megszűnt.
A nagyállomásnak volt egy igen szigorú állomásfőnöke nemes Németh László úr személyében, akit,
magát ugyan nem kívánnék vissza mai életünkhöz, de az általa megkövetelt és fenntartatott rendet,
fegyelmet azt igen. Beosztottaitól kemény tartást követelt, egy forgalmistának legkevesebb három
pár fehér kesztyűjének kellett lenni, hogy ha kicsit is piszkos lett valamelyik, azonnal cserélni
tudjon. Vonatot csak kifogástalan öltözékben és szabály előírta testtartásban tisztelegve, volt
szabad fogadni. A vonatok fogadásához, a forgalmistán kívül, ő maga is kiállt az állomás épület
elé. Az utasoktól is maximális fegyelmet követelt az állomás egész területén. Ha netán valaki
útlerövidítésként merte volna azt megtenni, hogy a kerítésen átmászik, az bizton számíthatott
arra, hogy a málházók (tíz fő volt, ebből legalább négy mindig szolgálatban) megfogják, másnap
vagy még aznap a csendőrök megkeresik, és a büntetés nem marad el.
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nemcsak az esetleges renitenskedőket figyelték a
vasutasok, de az állomás környéke rendkívüli tisztaságának és rendjének fenntartása is feladatuk
volt, egyéb munkájuk mellett. Az állomás területén egy eldobott cigarettavég nem lehetett, és nem
hogy papír szemét, de még egy sínek közé nőtt fűszál sem volt található. Minden nyáron a tanítási
szünetben, iskolás gyerekek mentek "gazolni" az állomásra, ahol ezért fizetséget kaptak. A lejárt
vonatjegyét senki nem dobhatta el mint az manapság szokás, s a tehervagonokat is kirakásuk után a
fuvarosoknak ki kellett takarítani. A földre hullott szemetet fel kellett szedni, a mulasztók
kemény pénzbüntetést fizettek.
Ma sajnos nem így van, s ez meg is látszik az állomás környékének elhanyagoltságán. Ma
szabadon lehet vandálkodni, tönkretenni a közvagyont, figyelmen kívül hagyni a viselkedéskultúra
írott és íratlan törvényeit. Rendszerváltozásunk után magunkra húzott fenenagy liberalizmusunknak
tág teret engedve, ma megtorlatlanul lehet a vonatok bőrüléseit felvagdosni, falain tenyérnyi
helyet sem hagyva a firkálásoktól. Valamikor piszkos ablakkal vonat nem hagyhatta el a
pályaudvart, ma az utas nem gyönyörködhet a tájban, mert az üvegen nem lát át a kosztól, de a
vandálok festései, karcolásai miatt sem. Akár vadonatúj objektumokat is lehet büntetlenül
tönkretenni úgy, hogy az máris a lepusztultság érzetét kelti. (Graffitik, utcai szemetelés, zöld
felületek tönkretétele stb.) S ez már a ló másik oldala, amin sajnos átestünk, de ez valójában
senkinek nem jó. Mégiscsak a rend, a fegyelem mindenki által való megtartása az, ami
közérzetjavító tényező, és ami feltétlen előbbre vinné az emberiség jó irányú fejlődését. Talán
egyszer ismét eljutunk odáig, hogy mások munkájának megbecsülése, az értékek megőrzése, a szépnek
csodálása, és az emberek egymás iránti szeretete, tisztelete jön újra "divatba" és nem a
vandalizmus esztelensége fog körülöttünk mindent tönkretenni, amit mások szorgos munkájukkal
létrehoztak. (Na ez csak egy kis kitérés volt, elkalandozás a múltból a mába.)
Mára már nagyon indokolt, lenne az állomásépülethez vezető aluljáró megépítése is, amihez a
MÁV.- nak soha nem fűződött különösebb érdeke. A városnak meg pénze nem volt rá sohasem, hogy
létrejöhessen. Csak reménykedhetünk, hogy végre ez az évtizedes, sőt 1896 óta eltelt éveket
figyelembevéve immáron évszázadosnak is mondható újtelepi probléma, egyszer talán mégiscsak
megoldódik.
Különösen a nyolcvanas években, a nagyállomás amolyan tárolóállomás volt, állandóan akár több
tehervonat szerelvény is állt benn tartósan az állomási vágányokon. Ezeket, ha utazni akartunk,
újtelep felől meg kellett kerülni, vagy azokon át kellett mászni, esetleg alatta átbújni.
Vérmérséklete, bátorsága, sietsége szerint ki melyik megoldást választhatta. Igaz, ki volt téve
egy kis tábla, hogy a "vágányokon átjárni tilos", de az, hogy akkor hogyan, az már a MÁV-ot nem
igen érdekelte. Maradt hát a hallgatólagosan eltűrt szabálytalanság. Aztán ha valami baleset
történt, – mert sajnos történt néha az is – természetesen minden esetben a balesetet
szenvedett volt a hibás. Nemhogy elszenvedni, de még a látványa is borzalommal töltötte el sokszor
az embert, amint mondjuk egy kismama akár babakocsijával is, átgyűrte magát a szerelvényen, (néha
még többön is) ami minden bejelentés nélkül nemegyszer még meg is indult. Napirenden volt, hogy
egy testesebb, vagy idős ember, ha nem időben jött ki az állomásra, és nem tudta magát
átgyömöszölni a szerelvényen, kénytelen volt megkerülni azt egészen a hídig elmenve, majd vissza.
Mire ez megtörtént, bizony nemegyszer a vonat meg, elment, az utas lemaradt. Magam is jártam így.
Újtelep meg csak sokasodott, igen sok ember ingázott naponta, (ingázik ma is) bosszankodva az
áldatlan utazási körülmények miatt. Tényleg meg kellene már építeni azt az aluljárót.
Lehet, hogy a gazdasági kényszer, de inkább csak az emberi butaság volt okozója Újtelep
úthálózata máig ható tönkretételének. 1945 után a '40-es évek utolsó éveiben, óriási forgalom
bonyolódott az akkori 7 sz. országos főközlekedési úton, és az Érdet ugyancsak átszelő két
vasútvonalon. Hétvégeken, vagy az ünnepeken szinte negyedóránként, de volt, hogy ötpercenként
indultak Budapestről az úgynevezett "Filléres IBUSZ" vonatok, amelyek a most már mindenki számára
elérhető Balatonra vitték, és hozták a kirándulókat. Ezek a vonatok olyan tömegben közlekedtek,
hogy az 1855-ben megépült, és helyenként még csak egyvágányos kiépítettségű Déli vasút képtelen
volt ezt a forgalmat elbírni. Ezért a vonatok egy részét Kelenföldnél a Pusztaszabolcsi vonalra
tették, így azok Érd nagyállomáson keresztül Pusztaszabolcs - Börgönd - Szabadbattyánon át, érték
el a Balatont. De indultak Ibusz vonatok Pécs környékére is. A nagy forgalomban, a közúti
járműveknek sokszor 20 - 25 percig is rostokolni kellett az érdi sorompónál, mivel azt, a nagy
vonatsűrűség miatt nem nyitották fel minden elhaladó vonat után.
1949-50-ben aztán megépítették a sorompót kiváltó aluljárót, amin most a vasúti híd ível át. A
munkálatok során a bevágás földkitermelését egy nagy vonóvedres kotrógép végezte, a földet néhány
teherautó szállította el. Szállítóeszköz akkoriban kevés volt, s hogy ne kelljen messzire vinni a
földet, úgy oldották meg, hogy a környező utcákra hordták fel, és azokon szétterítették. Volt
utca, ami eredeti szintjéhez képest így 20-30 cm-t is megemelkedett. A Csalogány utcában, ahol
magam is laktam, kisvasúti vágány volt lefektetve, azon csilléken tolták végig – egészen az
állomásig, – és borították ki az agyagos sárgaföldet.
A keletkezett irdatlan nagy sarat a lakósság úgy próbálta közömbösíteni, hogy bele hordta a
hamut, de az egyéb háztartási szemetet is. Így azután az utcák szintje még tovább magasodott, s ez
a balfogás sajnos máig kihat Újtelep úthálózatának igen rossz minőségére.
A vasúti aluljáró építésének időszakára a közúti forgalmat elterelték. E célra a Bagoly, a
Kossuth Lajos, a Vörösmarty, a Főnök, az Esküdt és az Elnök utcák alépítményét zúzottkőterítéssel
megerősítették, s ezeken az akkor még aszfaltozatlan utakon bonyolódott az elterelt forgalom.
Ennek az akkori forgalomelterelésnek köszönhető az említett utcáknak jelenleg is viszonylagosan jó
minősége, a szilárd, megtömörödött alépítményük miatt.
Valaki egyszer azt írta az "ÉRDI ÚJSÁG" egy cikkében, hogy az érdi közúti vasúti átjáró
szintbeli kereszteződésének kiváltásaként készült aluljárót azért kellett megépíteni, mert az
akkori politikai elit, kiváltképpen Rákosi és Gerő, Balatonra utazását akadályozta az érdi
sorompó. Ez képtelenség, hiszen az akkori politikusok közlekedését maximális biztosítással
szervezték, egy sorompó sohasem tartóztathatta fel mozgásukat egy másodpercre sem. Ugyanezen
cikkben arról is olvashattam, hogy nagyon nagy volt a sár Érden, és Gerő kedvezni akart az
érdieknek, azért építtette meg az aluljárót. Na ez meg tömör badarság, hiszen a nagy sár az
aluljáró megépítése után, az építési technológia következményeként keletkezett, arról nem is
beszélve, hogy előtte a környéken sehol sem volt sár, mindenütt járható, jól kitaposott viszonylag
sármentes földutak voltak.
De hát nem is Gerő, és nem is Rákosi közvetlen utazási érdeke, s különösen nem az érdiek
érdeke miatt kellett az aluljárót megépíteni. Nem ez volt a fő ok, minthogy az sem, hogy az
autósoknak sokat kellett "sorompózni". Sokkal magasabb szempontok motiválták az aluljáró
megépítésének szükségességét.
Községünket átszelő 7 sz. országos főközlekedési út, már a második világháborúban is igen nagy
stratégiai fontossággal bírt, más útvonal akkor még nem lévén, itt bonyolódott az ország
délnyugati irányú forgalma, ez kötötte össze Székesfehérvárt, valamint a Balaton térségét a
fővárossal. Mint fő felvonulási útvonal, különös hadászati jelentőségű státuszát továbbra is fenn
kellett tartani, és kiemelten kellett kezelni. (lásd pl: később az 1956-os Forradalom idején a
Szovjet tankok Székesfehérvárról sürgős Budapestre vonultatása) Lehetővé kellett tenni mindenütt
országos főútvonalainkon a gyors, akadálymentes mozgást, s e koncepciónak volt része az érdi
vasúti kereszteződés megoldása is. Ehhez pedig nem Gerőtől, és nem is Rákositól, hanem azok
"főnökeitől" Budapesttől távolabb, egy kicsit keletebbről jött az ukáz.
Ám akárhonnan is eredezett a gondolat, vagy a parancs, nekünk érdieknek mindenképpen előnyös
volt, mert gazdagabbak lettünk általa egy korszerűbb útvonalszakasszal.
A fent már vázolt okokból eredően, Újtelep utcáinak állapota viszont az évek során szinte katasztrofálissá vált. Rendbehozásukra, aszfaltborításos felújításukra sohasem volt kellő anyagi forrása a városnak. Amikor Újtelep odáig jutott a 80-as évekbeli fejlődésében, hogy megnyílt a vezetékes gáz bevezetésének lehetősége, ingatlanonként 3000 Ft hozzájárulást kellett befizetni az itteni lakosságnak. Azonban az akkori Tanácsnak sikerült egy olyan kedvezőbb megvalósítási szerződést kötni a kivitelezővel, ami csökkentette a költségeket. Felmerült a lehetőség, hogy vagy visszaadják a fel nem használt pénzt (kb. 1000 Ft/ház), vagy ezen úgy amennyire, de renbehozzák az utakat. A gázvezetékek kiásott árkaiból felszínre kerülő friss agyagos föld ismét csak tovább rontotta útjaink állapotát, ismét csak sarat tapostunk autóinkkal, ezért hát nem a pénz visszautalását választottuk. A Városvezetés nagymennyiségű bányakőport vásárolt, és ezt terítették el az elegyengetett utakon s lehengerelték. Ez az útjavítási módszer aztán elég hosszú időre meg is oldotta az újtelepi utcák normális közlekedését, mivel az utak felületére felhordott kőpor minél többször megázott és minél több jármű közlekedett rajta annál jobban tömörödött, és szinte vetekedett az aszfalt minőségével. Sajnos azonban mára már sok helyen ez is tönkrement, hiszen semmi nem tarthat örökké.
És ha már Újtelep útjairól esett szó, egy-két gondolat erejéig essék még szó az Érdet átszelő,
Újtelepet is érintő 7 sz. útról, valamint annak a háború előtti időszakában szokásos
karbantartásáról is. Az úton, mely állami kezelésben volt, (ennek környékén telt el gyerekségem
időszaka) abban az időben viszonylag kevés gépkocsi közlekedett, leginkább lovaskocsik vették
igénybe. Az egész Érden akkoriban, talán ha öt-hat autó lehetett, így inkább csak átmenő gépjármű
forgalom bonyolódott itt. A jól megépített út, nem is nagyon károsodott, inkább csak az állandó
tisztántartása volt feladata a meghatározott kilométer szakaszokért felelős útkarbantartóknak,
akiket abban az időben "útkaparóknak" hívtak. Fő feladatuk az elütött állatok eltakarítása, az út
menti árkok tisztántartása, valamint a lovak elhullajtott potyadékának eltakarítása volt. Ám ez
utóbbiban, a tavaszi időszakokban "besegítettek" a környékbeli asszonyok is, akik igyekeztek
vödörbe összeszedni ezt az akkor értéknek számító biológiai mellékterméket. Ugyanis ezt használták
kötőanyagnak, a vályogból épült házak lehullott sárvakolatainak kijavításához. Ez volt az
úgynevezett "tapasztás", ami ma bizonyára furcsának tűnhet, de ez akkor még természetes volt. Az
útkaparóknak az állam lakást is biztosított, ezek voltak az "útkaparó-házak". Az Újtelepi útkaparó
háza a Bagoly utca sarkán, a mai patika helyén állt, egészen közel a betonúthoz. Pásztor bácsi a
mi útkaparónk, egy középkorú joviális ember volt, közfeladatát magas szinten igyekezett ellátni,
és kereset kiegészítésül nyáron dinnyét árult. A szobakonyhás ház szobáját minden nyáron
kiürítették, és telehordták dinnyével. Ilyenkor a háromtagú család, konyhába húzódott össze.
Gyakori vásárlójuk voltam magam is gyerekkoromban, mert – a nem tudom hol termett, –
nagyon finom görögdinnyéket lehetett náluk kapni.
Még megemlíteném, hogy a 7 sz. út újtelepi szakaszán, a sorompótól egészen Érd délnyugati
határáig, mindkét oldalon vastag, nagy koronájú szederfák voltak. Ezek árnyat adtak, de a '40-es
évek háborús időszakában az Újtelepieknek jól fizető mellékkereseti lehetőséget is. Ugyanis
divatbajött a selyemhernyó tenyésztés, aminek művelésében különösen a gyerekek jeleskedtek.
Kellett az ejtőernyő a honvédségnek, s ehhez "gyártották" a selyemszálat a selyemhernyók. Ezeknek
a hasznos, de igen falánk kis rovaroknak pedig a szederfa levele volt a táplálékuk.
Még 1995-ben olvastam az ÉRDI ÚJSÁG-ban egy cikket, amelyből megtudhattuk Késő Géza bácsi
mérnök úrtól, Érd mai napig is használatos utca neveinek kialakítási szisztémáját, amelyet
1947-ben fogadott el az akkori Elöljáró Testület.
De talán kevésbé ismert, hogy még ezt megelőzően, közvetlenül a második világháború
befejezése után is volt utcanév változtatás Újtelepen. Székesfehérvár irányába haladva, baloldalon
az utcák például férfi keresztneveket kaptak. Mégpedig úgy, hogy egy-egy utcát, olyan benne lakó
élő személyek keresztnevével illettek, akik köztiszteleti megbecsülést élveztek, vagy egyéb
érdemeik voltak. Példának említenék két utcát: a mai Csalogány utca a József utca nevet viselte,
mivel itt lakott Csobánczy József, aki az első világháborúban vitézi címet kapott. Az ezzel
párhuzamos következő utca lett a Zoltán utca, ahol a helyi közmegbecsülésnek örvendhető Kiss
Zoltán iskolaigazgatónak volt a lakóháza.
A mai értelemben vett Újtelep, – kialakulásának időszakában – nem volt egységesen
összefüggő település. Egy részét OFB – telepnek is nevezték, mivel itt az Országos Földosztó
Bizottság, kedvező fizetési feltételekkel juttatott telkeket köztisztviselőknek, iparosoknak,
hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek, vitézeknek. (ez utóbbiaknak ingyenesen) Ezek voltak az
úgynevezett "juttatott földek".
Később összemosva a többi közeli település részekkel, általánosan csak Újtelepként nevezték
ezt a területet, mely a Balatoni műúton Székesfehérvár felé haladva, a MÁV sorompón túli (ma a
vasúti híd) terület volt. Innen a vasútállomástól déli irányba tovább haladva alakult ki a Szent
István Telep-nak elnevezett településrész, és a Szent Ilona Otthon Telep-nek is nevezett rész,
míg a déli vasúti töltésen túli, Tárnok felé eső rész, a Szent Imre Telep elnevezést kapta. Hová
mész? hangzott a kérdés, megyek "szentistvánba", hol laksz? "szentimrében," volt rá a válasz.
Később, – már a háború után – ezek az elkülönülő, de fokozatosan összeépülő
településrészek, az ÉRD IV. kerülete Sasváros elnevezést kapta, mivel már korábban is nevezték
Sasvárosnak egy időben Újtelepnek egy részét.
Újteleptől Észak-keletre eső, a vasútvonalon túli városrészt Tisztviselő Telep-nek nevezték el, ahol valóban többnyire tisztviselők laktak. Ez a településrész ma Érd III. kerülete. A háborút megelőző években itt viszonylag kevesen laktak, de sok budapesti lakosnak volt itt vikkennd telke. A viszonylag gyér beépítettségű terület infrastrukturális elmaradottsága miatt, az itteni lakósok egy része üzletbe, iskolába, templomba az Újtelepre járt, más része az Újfaluba. Attól függően, hogy lakása, háza melyik településrészhez esett közelebb. De ugyanez jellemezte a "faluból" a sorompó felé jövet, az országút és a Déli vasút közé szorult részt is, amelyet egy időben Károlyi Telepnek is neveztek. S ahonnan vásárolni, iskolába, templomba, sokan szintén az Újtelepre jártak át, mások pedig Újfaluba.
Ezek a szétszórt településrészek nem voltak összeépültek, mint manapság. Nagy üres, vagy éppen mezőgazdasági művelés alá vont területek (búza, kukorica stb. földek) ékelődtek közéjük. Átjárhatóak voltak, mert burkolatlan ugyan, de viszonylag jó állapotú földutak kötötték össze őket. Ám ha az embernek mondjuk "szentistvánban", vagy "szentimrében" akadt dolga, úgy érezhette mintha egy másik faluba, vagy községbe ment volna.
Újtelep már "újabbkori történelmének" egyik villanásaként kell még megemlítenem, amikor hosszú
vajúdások közepette megépülhetett jelenlegi állapotában, a római katolikus templom, amelynek
létrejöttében magam is tevőlegesen részt vettem.
Mielőtt azonban rátérnék az építés körülményeire, előzményként szót kell ejtsek arról, hogy a
'30-as években volt már itt egy kis kápolna, Kúdó József plébános munkálkodásának eredményeként
létrejött újtelepi iskolával egybeépülve. Az iskola egyetlen tanteremből állt, amit kiegészített
egy elhúzható ajtósorral elválasztott kis szentély. Az iskolát nyugdíjba vonulásukig Kiss Zoltán
és felesége Malvin néni vezette, az évek során egymást váltó lelki vezetők pedig: kezdetben Kúdó
József esperes plébános, később Sugár Mihály, Mézes József, Palágyi Sándor, Dusik Tibor,
Langhammer János majd Bélafalvi Imre voltak.
A negyvenes évek elején ez az iskola egy újabb tanteremmel bővült, amikor is az átépítés során
a szakrális rész, átkerült az épület másik oldalára. A két tantermet is egy nagy szétnyitható
ajtósor választotta el, ennek megnyitásával, most már nagyobb térben folyhattak a vasárnapi
szentmisék. A második világháború után ismét bővítették az iskolát, egy harmadik tantermet is
építettek hozzá. Az így kialakult iskolaépület volt a mai Holló téri 3 sz. Iskola elődje, amit
azután az '50-es években megint csak bővítettek, s ekkor nyerte el jelenlegi formáját. Ettől
kezdve az intézmény már kizárólag csak oktatási célt szolgált, és megtiltottak az iskolában minden
hitéleti tevékenységet. Az intézkedés az akkori egyházellenes politikából fakadt, és semmi esetre
sem a közmegbecsülésnek örvendő, az iskolát nagy szakértelemmel hosszú éveken át, vezető Marosffy
Szabolcs igazgató úr akarataként történt.
A Holló téri új iskola átépítése után, a volt Csóka utcai iskolaépület – amely
tulajdonképpen egy családi házból lett egy-osztálytermes iskolává alakítva – feleslegessé
vált, amit így az egyház az államtól megvásárolhatott, s ez lett az újtelepi új kápolna. Az akkori
plébános Dusik Tibor, már az 1960-as évek kezdetétől szeretett volna valamilyen bővítést
kezdeményezni, mivel ez az épület már kinőttnek, közösségi hitéletgyakorlásra alkalmatlannak
bizonyult. Egy-egy nevesebb ünnepen a hívők fele az udvarra szorult, ahonnan nem lehetett követni
a szertartást. El is készültek a bővítés műszaki tervei, közadakozásból az építéshez szükséges
tégla is már, az időközben megvásárolt szomszéd telekre került, s az építkezés megindításához az
önkéntes munkacsapat is összeállt Gulyás János gazdálkodó lelkes szervezésének köszönhetően.
Azonban az akkori politika merev ellenállásán a templomépítés ügye elhalt. Naivság volt hinni a
kezdeményezés sikerében, hiszen hogyan is volt elképzelhető abban az időben, – az egyházak
üldözése időszakában – bármilyen lelkiségi célt szolgáló létesítmény építésére engedélyt
kapni? A telek, a rajta felhalmozott építési anyaggal együtt eladásra került, s hosszú időre
feledésbe ment a templom bővítésének még a gondolata is.
Azután majd csak 1985 ben, a politikai viszonyok kezdeti fellazulása hozott némi reményt egy
újabb nekirugaszkodásnak, amikor is már egy külsejében esztétikusabb, és korszerűbb anyagokból
felépíthető, de semmi esetre sem hivalkodó, egyszerűbb megjelenésű templom építésének lehetősége,
ha halványan is, de már felderenghetett. Ám, még most sem új templom építésére, hanem csak
bővítésre, és csak átépítés címen adtak engedélyt, melynek birtokában és a hatóságok figyelő, de
már némileg kegyes szemhunyogatásai mellett végre megindulhatott az építkezés. A munkálatok ennek
ellenére állandóan attól rettegve folytak, hogy mikor állítják le az építkezést. Szerencsére
azért már olyan időszakot éltünk, amikor a várost vezető potentátok, ha hivatalból különösebben
nem is támogatták, de legalább már nem akadályozták az építkezést, s már az egyházakat sem
üldözték. Javukra legyen írva, hogy már azért mutatkoztak részükről itt-ott némi magánemberkénti
lojális megnyilatkozások is.
Az építési munkálatok összefogását, beleértve a szervezéseket valamint az anyagok beszerzését
most is Gulyás János az Újtelepi Egyházközség Világi Testületének elnöke vállalta, néhai Bélafalvi
Imre plébános lelki irányításával. A korábban eladott szomszéd telket, közben az egyházközség
visszavásárolta, ezen épült fel a templomépítéssel egyidejűleg a plébánia épülete is. Itt került
volna elhelyezésre a plébánia hivatal, valamint ha lett volna Újtelepnek önálló plébánosa, annak
lakása, irodája, és egy közösségi helyiség. Az általános pap hiány miatt megyéspüspökünk azonban
nem tudott Újtelepnek önálló plébánost adni, így az adminisztrációt a tusculánumi plébános,
Bélafalvi Imre atya végezte, akinek saját plébániáján biztosítva volt a lakása. Ezért aztán az
üres épület, egy apácarend filiájának elhelyezésére szolgált, aki a templomot is felügyelte.
Később az épületet az egyházközség értékesítette.
A templomépítők igen áldozatos munkájával végül is nagyon rövid idő alatt készülhetett el ez a
templom, amelyben 1985 karácsonyán már éjféli misét celebrálhatott Imre atya. Ettől kezdve
rendszeresen voltak szentmisék, azonban csak 1986. augusztus 10-én kerülhetett sor arra, hogy dr.
Szakos Gyula székesfehérvári megyés püspök úr, a "Rózsafüzér Királynéja" tiszteletére, és a helyi
katolikus hívők örömére felszentelje a templomot.
A templom építésében, a fizetett munkásokon kívül több lelkes, áldozatkész hívő vett részt
önzetlen társadalmi munkában, akik nevét, ha a teljesség igénye nélkül is, de meg kell említenem.
Az oroszlánrészt vállaló Gulyás János nevét, mint a templom tulajdonképpeni létrehozóját már
említettem. Továbbá részt vettek még: Gulyás úr fiai, Tibor és Zsolt, Árki Lajos, Csizmadia János,
Denke János, Érchegyi Lajos, Fekete László, Hegyi Ferenc, Jáki Zoltán, Kovács István, Nagy József,
Niczinger László, Párkányi Ferenc, Pokorny Ferenc, Sárosi József, Szőke Márk, Vaskó Sándor,
Zamecsnik József, Zolczer Sándor, és még többen mások is, akiknek a nevére sajnos már nem
emlékszem. Adományaikkal segítették az építést a kerület hívő, és még nem hívő lakói is. Jött némi
külföldi anyagi segítés is, de hozzájárult a tartószerkezetek összekapcsolását szolgáló acél
elemek legyártatásával Antal Imre, a MEZŐGÉP igazgatója (akkori országgyűlési képviselő), noha ez
részéről az időben, még azért politikai szentségtörésnek számított.
Jellemző volt a korra, hogy mindazon városi vezetők, akik ha nevüket nem is adva, de azért
valamilyen formában segítették a templom építését, – bár meghívást kaptak – a
consecrálás ünnepi aktusára nem jöttek el. Az ünnepi fogadáson, talán ha szívesen részt is vettek
volna, politikai karrierjük féltése okán mindenesetre távol tartották magukat egy szakrális
eseménytől.
Építészetileg még annyit a templomról, hogy dominánsan faszerkezetű építmény. Fából készült
ragasztott íves főtartókra ugyancsak faszerkezetű héjazat került, műemlék jellegű palafedéssel.
Egyszerűségét és méretét a kor politikai lehetőségei, és szűkös anyagi eszközei szabták meg.
Újtelep helytörténetéhez meg kell még említenem, hogy a II. világháború befejezése után nem
sokkal létesült itt az első újtelepi óvoda, mely kezdetben, az iskolaépületben működött. Az óvodát
két lelkes, az újfalusi zárdából kijáró apáca, Vera és Sarolta nővér vezette, míg működésüket az
állam 1950-ben betiltotta. Ez után állami kezelésű óvodaként működött.
Később új óvoda létesült, a Harkály utcában alakítottak át óvoda céljára egy volt magánházat,
amely Szegedi Sándorné "Piroskanéni" vezetésével működött.
Lélekszám gyarapodása miatt is már az 1960-as évek közepén igényelte Újtelep, hogy helyben
legyen orvosi rendelője. Gépkocsija elvben már lehetett ugyan mindenkinek (felszabadult a korábbi
zárlat), azonban a kereseti lehetőségek az autó birtoklását még nem igen tették lehetővé minden
család számára. Autóbuszjárat, pedig amely összekötötte a településrészeket igen gyér volt,
napjában egyszer kétszer volt csak lehetőség autóbuszra szállni. Maradt tehát a gyalogláb, esetleg
a kerékpár, s néhány motorkerékpár, mint városrészeket összekötő közlekedési eszköz. Többször
vetődött fel tehát a gondolat, hogy itt az Újtelepen is kellene orvos lakást és rendelőt
létesíteni. Újtelepnek ugyanis volt orvosa, de az a Postástelepen lakott, és az Újfaluban rendelt.
A helyi rendelő kialakítására az akkori városi elöljáróság megvásárolt egy családi házat a Bagoly
és Fehérvári út sarkán. (Bagoly utca 2/a)
Csakúgy, mint manapság, akkoriban is szűkösek voltak a város anyagi forrásai, s amire nem
igen akadt pénz, a kor szokása szerint azt a lakósság úgymond "társadalmi munkában" csinálta meg,
hozta létre. A nemes cél érdekében végzett munka, szabadidő feláldozást jelentett, amit mindenki
szívesen vállalt a várható előny, a könnyebbedés érdekében. Örömmel, és lelkesen vettem részt
magam is e társadalmi munkában, mi újtelepiek mindannyian örültünk annak, hogy ezután nem kell a
"faluba" bumlizni egy injekcióért, nem kell éjjel orvosért szaladni a központi rendelő ügyeletére,
hiszen akkor még a telefon ellátottság is nagyon rossz volt Érden, magántelefon, csak mint fehér
holló létezett. Hittük, hogy munkánk nem lesz hiábavaló fáradság, reménnyel és sok fizikai
erőkifejtéssel de végül elkészült a rendelő, orvos is volt Dr. Meggyesi Péter személyében, és
beteg is bőven akadt. Újtelepiek tehát boldogan vettük birtokunkba ezt a megint egy kis
fejlődésünket felmutató új intézményt. Csakhogy egy idő után, és nem is olyan sokára, akadt
valahol egy okos ember aki kitalálta, hogy az újtelepiek egy része járjon csak szépen továbbra is
a központi rendelőbe, ide Újtelepre pedig járjanak a betegek távolabbi részekről, például még
Tárnokról is.
Ennyit ért nekünk újtelepieknek társadalmi munkánk eredménye, és akkori elöljáróink
szavahihetősége. Hiszen azt mondták, csináljátok csak meg, saját magatoknak csináljátok.
Érdemes lenne egyszer feldolgozni, az Érden működő mozik történetét. Talán valaki egyszer majd
ezt is megteszi. A mozikról itt tehát csak annyit, hogy működött egy az Újfaluban, egy Érdligeten,
később a háború után már lett mozija Ófalunak is, de egy időben, az Újtelepi iskolában is voltak
rendszeres keskenyfilmes mozielőadások.
Természetesen a legnagyob, a Jungmayer féle mozi volt a két vasút között, az akkor még Mária
utcában. A ma is meglévő hajdani moziépület, az időközben Alispánra keresztelt utcában jelenleg
bútoráruházként funkcionál. Kevesek előtt ismert azonban, hogy Jungmayer úr, még a háború előtt,
felépítette második moziját is Érden, a Tisztviselőtelepen. Ez a mozi, helyileg az akkori saját
tüzelő és építőanyag telepén, a mai Tolmács utcában, a mostani "KRAUSE" ipartelep területén volt.
A még befejezetlen épületben már voltak kezdeti vetítések is, de közbejöttek a II. világháború
fronteseményei, melynek során az épület megsérült, és ki is fosztották. Jungmayer úr feltehetően a
saját téglagyárában selejtnek minősült téglát akarta hasznosítani, amikor abból építtette fel ezt
a moziját. A rosszul kiégett téglákból épített, külsőleg még vakolatlan falak az esőzések
következtében mállani kezdtek, így a mozi lebontásra került. Sorsa azonban nem csak az enyészet, a
háborús sérülés, hanem jó érdi szokás szerint, a széthordás áldozata is lett.
Nem tudok említést ne tenni arról, hogy az "ÉRDI KRÓNIKÁBAN" – mely sajnos több helytelen közlést is tartalmaz, – arról olvashattam, hogy az érdi állomást (nagyállomást) a német csapatok felrobbantották a háborúban. Majd pedig másutt, nevezetesen egy az ÉRDI ÚJSÁGBAN közölt dolgozatban pedig arról, hogy bombatalálat érte. Nos természetesen ilyet csak azok írhattak le, akik hallottak valamit az érdi állomás megsérüléséről, de maguk, minthogy még nem is éltek nem tudhattak arról, hogy valótlant írnak. Az érdi nagyállomás ugyanis viszonylagos kis mértékben valóban megsérült – aknatalálat érte a földszinti traktus keleti sarkát, – de nem robbantották fel, és bombatalálat sem érte. A frontesemények során azonban kigyulladt és teljesen leégett az állomás fából épült raktárépülete.
Itt pedig megemlékeznék az 1920-30-as években Érd-újtelepen élő, és tevékenykedő néhány
prominens személyiségről, kiknek életrajzi adatát egy 1937-ben kiadott Fejérmegyei évkönyvből
gyűjtöttem ki.
(Idegenből átvett adataikat, saját ismereteimmel egészítettem ki.)
"Bognár György gazdálkodó, Érd. 1898-ban Érden született. Iskoláit Budafokon végezte,
mezőgazdasággal foglalkozott. 1927-ben lett önálló gazda. Cca. 150 hold bérleten gazdálkodik. A
világháborúban az orosz és román fronton küzdött. Volt községi képviselő. Neje: Karlovics Vera.
Atyja, törv. biz. tag volt."
Kiegészítésem: Bognár Györgynek komoly tejgazdasága volt, és újtelepi, de községi
viszonylatban is meghatározó személyisége volt Érdnek. A város vezetésében, községi képviselőként
is szerepet vállalt. Vendéglős is volt, sokáig övé volta Fehérvári és a Sóskuti (Zámori) út sarkán
ma is meglévő vendéglő, korábban pedig a "Feketesas" vendéglőt is kezelte. (ami nem azonos a mai
Feketesas vendéglővel ) A II. világháború fronteseményei alatt civilként megsebesült, egy orosz
katonai teherautó tőből leszakította az egyik karját.
"Csonkás János MÁV. asztalos, Érd-Újtelep 1896-ban született Perkátán. Iskoláit Csurgón
végezte. A 48. gy. e.-hez vonult be 1915-ben és 1917-ben lépett a MÁV szolgálatába. Háza, melyben
az Újtelepi Olvasókör székel, saját szerzeménye. Előbb alelnöke, egy éven át pedig elnöke volt a
körnek. Neje: Radák Karolni, gyermekei: Irénke, János, László és Erzsébet."
Kiegészítésem: Csonkás családban később született még egy leánygyermek, Zsuzsa. A II.
Világháborút megelőzően, majd utána is még sokáig, Csonkás úr kezelte a saját házában működő
Újtelepi Posta Kirendeltséget. Később a Kirendeltség Hivatallá bővült, ez lett Érd 4. sz.
Postahivatala, melyet már családtagjai, gyermekei kezeltek.
"Énekes Nándor ny. Bszkrt. Ellenőr, Érd-Újtelep. 1885-ben született Alsónyársadon. Iskolái végeztével az apai birtokon gazdálkodott. Katonai szolgálata után a budapesti villamosvasút szolgálatába lépett. Végigküzdötte a világháborút. Leszerelése után visszatért a Beszkárthoz. Megbízhatóságáért pénztárkezelő lett, majd 1924-ben ellenőrré léptették elő. 1934-ben mint első oszt. ellenőr ment nyugdíjba. Elnöke az Érdi-Újtelepi Polgári Olvasókörnek. Neje: Szabó Borbála, gyermekei: Mária és Ágnes."
"Kiss Zoltán iskolaigazgató, Érd-Újtelep. 1891-ben született Budapesten. A középiskolát és a
képzőt a fővárosban végezte. 1913-33-ig Előszálláson működött, mint állami elemi iskola
igazgatója. Onnan hasonló minőségben Érd-Újtelepre helyezték át. Népművelődési előadó, a Polgári
Olvasókör volt elnöke. Felesége: Jankovics Malvin okl. állami tanítónő. Gyermekei: Jolánka okl.
tanítónő és Piroska."
Kiegészítésem: Felesége Malvin néni, és leánya Jolánka, ugyancsak az Újtelepi iskolában
tanítottak. Kiss Zoltán úr volt az újtelepi elemi iskola igazgatója, egyben az egyházközség világi
elöljárója és kántora is.
"vitéz Sima Károly malomtulajdonos, Érd. 1880-ban született Ipolyságon. Iskoláit Szombathelyen
végezte, azután kitanulta a malomipart. Három évig tényleges katonai szolgálatot teljesített a
vártüzéreknél. Alighogy leszerelt, kitört a világháború, 36 hónapig volt a fronton és ott volt a
gorlicei áttörésnél is. Egyszer megsebesült. Kitüntetései: kétszer I. o. kétszer II. o. ezüst,
bronz v. é. K. cs. k. Mint tiszthelyettes szerelt le. 1924-ben vitézzé avatták. Több malomban,
mint főmolnár működött. 1928-ban Bián üzlettárs volt egy malomban, végül 1934 felépítette Érden
emeletes, motorhajtású malmát. Községi képviselő. Neje: Imre Mária - Róza."
Kiegészítésem: Érd-újtelepen alapított gőzüzem hajtású, malmát később gázmotorhajtásúra
alakíttatta, mely a kornak megfelelően igen korszerű volt, s melyet a háború utánig saját maga
üzemeltetett. Később bérbe adta Müller János gazdálkodó malombérlőnek, aki mellesleg kisebb
birtokán a Szent Imre telepen, gyümölcs és mezőgazdasági termények termesztésével is foglalkozott.
(Müller Gazdaság)
A malomépületet 1935-ben lett kész, és az 1933-ban Érdre kerülő, és Újfaluban élő Leszt Béla
építész tervezte.
"Szegedi Károly kereskedő Érd. 1885-ben született Rákoscsabán. A középiskolát Esztergomban
járva, a keresk. pályára lépett. Budapesten segédeskedett, majd 7 évig a Hangya üzletvezetője
volt. 1928-ban Érden, az Újtelepen vegyeskereskedést nyitott. Végigküzdötte a világháborút.
I. o. ezüst vitézségi érme van. Neje: Tunkl Borbála, Gyermekei: Borbála és Károly."
Kiegészítésem: Szegedi úr üzlete volt a település legnagyobb vegyes boltja, a mai Fehérvári és
Csalogány u. sarkán. Ez az akkori időben és helyi viszonylatban amolyan "kisáruház"-nak számított.
Itt az élelmiszerektől kezdve kerékpáralkatrészeken át ruhafélékig majdnem mindent lehetett kapni,
amit csak a lakosság igénye elvárhatott, és nem kellett mindenért a "faluba" menni. Szegedi úr
ugyanitt benzinkutat is üzemeltetett, s az üzlet vitelében gyermekei, főleg Károly működött közre,
a magánszektor felszámolásáig. Egy időben, házában működött az újtelepi postahivatal is.
id. Szegedi Károly újtelepi üzletének megnyitása előtt – Újfaluban – a Felső utcában
működő HANGYA Szövetkezet üzletének volt a vezetője.
Visszaemlékezéseit lejegyezte:
2001. január hó
Források:
 |
|
| 1. Újptelep
2. Szent István telep 3. Szent Ilona telep 4. Szent Imre telep 5. Szent József telep |
Térképvázlat: Pokorny Ferenc |